Szavak nélkül, pusztán hangunkkal is szólhatunk a kutyákhoz
Az “igen” és a “nem” a leggyakrabban használt szavak közé tartoznak. Az ilyen egyszerű jelentések gyökerei azonban sokkal régebbiek, mint maga a nyelv, vagy akár az ember. Ez felveti a kérdést: léteznek-e olyan ősi vokális kódok, amelyeket ma is használhatunk egyszerű jelentések szavak nélküli közvetítésére – akár más fajok felé is?
Ennek vizsgálatára az ELTE Etológia Tanszék Neuroetológiai Kutatócsoportjának kutatói egy különleges kísérletet találtak ki: arra kértek kutyagazdákat, hogy bújjanak el egy paraván mögé, és hanglejtésüket szabadon variálva, de szavak használata nélkül kommunikáljanak kutyáikkal.
„A gazdáknak különböző hangsúlyokkal kellett ismételgetniük az értelmetlen “bü” szótagot, miközben négy különböző utasítást adtak: ‘Igen, gyere ide!’; ‘Igen, menj oda!’; ‘Nem, ne gyere ide!’; és ‘Nem, ne menj oda!’” – mondta Andics Attila, a tanulmány szenior szerzője. „Izgatottan vártuk, hogy a gazdák sikerrel járnak-e egy ilyen feladatban, mivel emlősök közt egységesen érthető akusztikus kódokat korábban csak belső állapot kiváltotta és hangadóra vonatkozó helyzetekben írtak le, de szándékos kommunikáció során és távoli dolgokra vonatkozóan eddig nem.”
A kutatók ezután összegyűjtötték azokat a “bü-bü” hangadásokat, amelyekre a kutyák helyesen reagáltak. Ezekből meglepően sok volt, ami azt mutatja, hogy szavak nélkül, pusztán hangunk modulálásával is képesek vagyunk konkrét utasításokat közvetíteni. A kutatás megállapította, hogy amikor az emberek “igen”-t jeleznek, hangjuk a “nem” jelzéshez képest magasabb, állandóbb tónusú, kevésbé zajos, összességében halkabb, és rövidebb, gyakrabban ismétlődő hangadásokból áll. Érdekes módon a “bü-bü” hangadások azt is kódolták, hogy az “igen” és a “nem” az “ide”-re vagy az „oda”-ra vonatkozik-e, ami azt bizonyítja, hogy a nonverbális hangadásaink különböző helyek kódolására is alkalmasak. Meglepő módon az “igen” kódolása a “nem”-hez képest ugyanúgy történik, mint a “ide” kódolása az “oda”-hoz képest, ami arra utal, hogy mindkét különbség ugyanazon ősi akusztikus kódon alapul – valószínűleg azon, amelyet eredetileg az „IGEN, közelíts meg!” és „NEM, ne közelíts meg!” jelzések megkülönböztetésére használtak.
„Ez nem trükkökről vagy betanított parancsokról szól” – magyarázza Gábor Anna, a tanulmány első szerzője. – „Hanem arról, hogy egy olyan ősi kommunikációs rendszerhez van hozzáférésünk, amely magát a nyelvet is megelőzte.”
Az eredmények arra utalnak, hogy a kutyák – és talán más állatok is – képesek kizárólag az emberi hang akusztikus mintázata alapján értelmezni annak belső állapoton túl mutató jelentését is. Ez rávilágít, hogy az emberek ügyesebben használhatják az emlősök univerzális vokális repertoárját, mint eddig gondoltuk, és emlékeztet minket, hogy a gondolatok vokális kommunikálására nem a beszéd az egyetlen mód.
A tanulmány a Cognition folyóiratban jelent meg „Cross-species acoustic codes for yes and no in human nonverbal vocalizations” címmel. A szerzők: Gábor Anna, Lehoczki Fanni, Flavie Bensaali-Nemes, Faragó Tamás, Surányi Kinga és Andics Attila.