Bosszantalak, tehát vagyok

Egy angolnyelvű, képes gyermekenciklopédia szerint a kutya „olyan szőrös állat, amely csóválja a farkát és ugat”. Eme alapigazsággal nehéz lenne vitatkozni (legfeljebb a csupasz kutyák esetében), viszont az ugatás megítélése korántsem pozitív a szélesebb néprétegek körében. De miért leszünk többnyire idegesek, ha kutyaugatást (főként pedig: a szomszéd kutyájának ugatását) hallunk? És vannak-e olyan emberek, akiket az átlagosnál jobban zavar, amikor ugatást hallanak? Ilyesfajta kérdésekre kereste a választ Jégh-Czinege Nikolett PhD hallgató, valamint Faragó Tamás és Pongrácz Péter, az ELTE Etológia Tanszékének kutatói.

Mintegy 150 résztvevőt toboroztak a vizsgálathoz, amelyben az embereknek számos kutyaugatást kellett meghallgatniuk, majd pontozniuk aszerint, mennyire találták azokat idegesítőnek, illetve a hang alapján a kutyát mennyire gondolták mérgesnek, ijedtnek, illetve vidámnak. A kutatás résztvevői három korcsoportból kerültek ki (10-11 éves gyerekek; 18-35 éves fiatal felnőttek; 50-70 év közötti idősebb felnőttek). Vizsgálták a lakókörnyezet esetleges szerepét is – mindhárom korcsoportban voltak falusi, kertvárosi, illetve városközpontban élő lakosok.

Az eredmények szerint, a lakóhelynek meglepő módon nem volt hatása a kutyaugatás által kiváltott bosszankodás mértékére. Vagyis nem áll meg az a tétel, miszerint például a nagyvárosi („természetből kiszakadt”) embereket jobban idegesítené a kutyák által keltett zaj. Az életkor viszont összefüggést mutatott a bosszankodással – a fiatal felnőttek tartották a legidegesítőbbnek az ugatásokat, különösen, ha azok magas hangon szóltak. Ez az eredmény jól összecseng azzal az elmélettel, miszerint az embert a babasírás és az ahhoz hasonló hangok idegesítik leginkább. A magas hangú kutyaugatások akusztikailag közel állnak a babasíráshoz, a fiatal felnőttek pedig biológiailag az a korosztály, akik számára a baba jelenléte talán a legtermészetesebb –vagyis tőlük várhatnánk a legélénkebb reakciót a sírás-szerű hangokra. Érdekes, hogy a legidegesítőbbnek bizonyuló ugatások fő hangtani jellemzői (magas frekvencia, érdes tónus) nem illenek a hangulati jellemzés során „leg-nek” bizonyuló ugatásokhoz. Vagyis nem egyszerűen arról van szó, hogy az ember számára pl. a legmérgesebb, vagy legrémültebb kutya ugatása lenne egyben a legbosszantóbb, hanem az eredmények szerint a kifejezetten bosszantó ugatások egy külön kategóriát képviselnek. Ennek a hangtípusnak az evolúciós eredetét a kutatók abban látják, hogy a kutya számára előnyös lehetett az ember figyelmének minél hatékonyabb megragadása egy potenciálisan fenyegető szituációban. Az, hogy e hangtípus manapság sokakban tehetetlen bosszúságot okoz, nem az evolúció „hibája”, hanem a mind több ember és kutya koncentrált előfordulásából adódó melléktermék.